Külalak: Szép
Hangzás: Kiváló
Stílus: Rap-metal
Részemről nagy várakozás előzte meg az atlantai Stuck Mojo új albumát, ám szomorúan kellett rádöbbennem a dologra, hogy Rich Ward valószínűleg soha nem fog még egy olyan albumot alkotni, mint a Rising, vagy a Declaration Of A Headhunter.
A Great Revival az előző album szinte egyenes folytatása, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Rövid introval indul az album, s egyből hasít a már myspace-ről ismert 15 Minutes Of Fame, a tökös riffelésével, tipikus Nelson-os rappeléssel és kirobbanó refrénnel. Az első meghökkentő pillanatot a Friends „árenbís” női éneke nyújtja. Jó meg minden, de hát na, mégiscsak egy Stuck Mojo albumról van szó. A Floods tipikus feka reppelése, hörgős zúzdája a régi cuccok hangulatát idézi és, kövezettek meg, de a tiszta énekről még a Candlemass-klasszikus Nightfall is eszembe jutott. A következő említésre méltó tétel a The Fear: fasza zúzdával kezdődik, melyre Lord Nelson jellegzetes hangja teszi fel a koronát, majd újra női énekkel találkozunk, ám itt tökéletesen passzol a dolog. Kár, hogy ez a legrövidebb szám, a maga 1:55 percével(ha a felesleges There’s a Doctor In Town-t nem számolom).
A Country Road egyáltalán nem egy Mojo lemezre való dal, ráadásul a refrénje durván Danko Jones-os(Take Me Home). Az Invincible első pár másodperce bíztató, ám a riffje elég „rádiórokkos”, a refrénjéről pedig ne is beszéljünk. A Superstar Part 1-nél csak lestem, hogy mivan. A második része már biztatóbb, bár így is csak közepes. A legnagyobb probléma, hogy nagyrészt Ward éneklése dominál az albumon Nelson rappelése helyett. Pedig a medve méretű feka srác figyelemre méltó dolgokat alkot, és kellemesebb is a hangja, mint az elődjének, Bonz-nak
Jó zene ez, kellemes hallgatnivaló, a hangzása is rendben van (Andy Sneap, ugye), de a borítón a Stuck Mojo feliratot le kéne cserélni…
A Great Revival az előző album szinte egyenes folytatása, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Rövid introval indul az album, s egyből hasít a már myspace-ről ismert 15 Minutes Of Fame, a tökös riffelésével, tipikus Nelson-os rappeléssel és kirobbanó refrénnel. Az első meghökkentő pillanatot a Friends „árenbís” női éneke nyújtja. Jó meg minden, de hát na, mégiscsak egy Stuck Mojo albumról van szó. A Floods tipikus feka reppelése, hörgős zúzdája a régi cuccok hangulatát idézi és, kövezettek meg, de a tiszta énekről még a Candlemass-klasszikus Nightfall is eszembe jutott. A következő említésre méltó tétel a The Fear: fasza zúzdával kezdődik, melyre Lord Nelson jellegzetes hangja teszi fel a koronát, majd újra női énekkel találkozunk, ám itt tökéletesen passzol a dolog. Kár, hogy ez a legrövidebb szám, a maga 1:55 percével(ha a felesleges There’s a Doctor In Town-t nem számolom).
A Country Road egyáltalán nem egy Mojo lemezre való dal, ráadásul a refrénje durván Danko Jones-os(Take Me Home). Az Invincible első pár másodperce bíztató, ám a riffje elég „rádiórokkos”, a refrénjéről pedig ne is beszéljünk. A Superstar Part 1-nél csak lestem, hogy mivan. A második része már biztatóbb, bár így is csak közepes. A legnagyobb probléma, hogy nagyrészt Ward éneklése dominál az albumon Nelson rappelése helyett. Pedig a medve méretű feka srác figyelemre méltó dolgokat alkot, és kellemesebb is a hangja, mint az elődjének, Bonz-nak
Jó zene ez, kellemes hallgatnivaló, a hangzása is rendben van (Andy Sneap, ugye), de a borítón a Stuck Mojo feliratot le kéne cserélni…
6/10
Köszönet a kritikáért Tomának!
myspace.com/stuckinthemojo
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése