A metal világban elég ritka, hogy egy project alapművet rakjon le az asztalra, ám Phil Anselmo-nak és baráti körének mégis sikerült. A project azóta igazi zenekarrá vált, a felállás is némileg változott (itt kötött ki például az ex-Pantera basszer Rex Brown), és több mint 10 év után a Nola semmit sem vesztett értékéből, sőt, igazi klasszikussá vált.
Már a nyitó Temptations Wings első pár másodpercénél érzi az ember, hogy a srácok nem éppen az akkor dúló grunge/alter láz élére kívánnak törni. Súlyos, zúzós southern metal-al van dolgunk, melybe minden tag hozta a saját zenei világát. Van itt tipikus Kirk Windstein-féle Crowbar-os súlyosság, Pepper hozta a Corrosion Of Conformity hihetetlen fílingességét, Phil hangját meg ugye egymillió közül is felismerni, noha itt teljesen máshogy énekel, mint ahogy anno a Panterában tette. A lemez egyik „slágere” a Lifer sem enged a súlyosságból, Pepper és Kirk riffjei szinte maga alá temetik a hallgatót, a végén Phil sikolyai pedig egyszerűen zseniáliak. Úgyanezt a súlyosságot viszi tovább a harmadik, Pillars Of Eternity címre keresztelt nóta. Ennyi zúzda után jól esik a személyes kedvencem, a Rehab laza, whiskey-gőzös kezdése, ám a refrén itt is döngöl szorgalmasan, akárcsak a következő, Hail The Leaf című tétel, vagy az azt követő, igen súlyos szöveggel rendelkező Underneath Everything. A hetedik, Eyes Of The South című tételbe pedig annyi fíling van, amennyit más zenekar egy egész albumra nem tudna összekaparni. A Jail szomorkodása kicsit a Black Sabbath Planet Caravan-ját juttatja eszembe (jól is állt Phil-nek a Pantera féle verzió). A Losing All cinjátéka erősen a Kyuss-ra hajaz, ám amikor megdörrennek a gitárok egyből elfelejti az ember a palm desert-i fűpusztítókat. A másik személyes kedvencem a lemez legfílingesebb, leglazább tétele, a Stone The Crow. Itt talán még a refrén sem zúz annyira, a két gitáros játéka pedig már szinte leírhatatlanul fílinges. A következő Pray For The Locust-ba is sikerült érzést csempészniük a new orleans-i arcoknak, nem is keveset. A lemez végére még két súlyosabb dalt iktattak be a srácok. A Swan Song sem finomkodik, ám a szinte himnusszá vált Bury Me In Smoke még rajta is túltesz. Ez a nóta egyszerűen hibátlan. Ólomsúlyú riffek, kellően húzós és zúzós dob, Phil pedig újra kitesz magáért.
A Nola simán odarakható bármelyik Crowbar, Eyehategod, Corrosion Of Conformity vagy akár Pantera album mellé. A srácok még két albumot készítettek, de egyik sem érte el a Nola színvonalát.
Már a nyitó Temptations Wings első pár másodpercénél érzi az ember, hogy a srácok nem éppen az akkor dúló grunge/alter láz élére kívánnak törni. Súlyos, zúzós southern metal-al van dolgunk, melybe minden tag hozta a saját zenei világát. Van itt tipikus Kirk Windstein-féle Crowbar-os súlyosság, Pepper hozta a Corrosion Of Conformity hihetetlen fílingességét, Phil hangját meg ugye egymillió közül is felismerni, noha itt teljesen máshogy énekel, mint ahogy anno a Panterában tette. A lemez egyik „slágere” a Lifer sem enged a súlyosságból, Pepper és Kirk riffjei szinte maga alá temetik a hallgatót, a végén Phil sikolyai pedig egyszerűen zseniáliak. Úgyanezt a súlyosságot viszi tovább a harmadik, Pillars Of Eternity címre keresztelt nóta. Ennyi zúzda után jól esik a személyes kedvencem, a Rehab laza, whiskey-gőzös kezdése, ám a refrén itt is döngöl szorgalmasan, akárcsak a következő, Hail The Leaf című tétel, vagy az azt követő, igen súlyos szöveggel rendelkező Underneath Everything. A hetedik, Eyes Of The South című tételbe pedig annyi fíling van, amennyit más zenekar egy egész albumra nem tudna összekaparni. A Jail szomorkodása kicsit a Black Sabbath Planet Caravan-ját juttatja eszembe (jól is állt Phil-nek a Pantera féle verzió). A Losing All cinjátéka erősen a Kyuss-ra hajaz, ám amikor megdörrennek a gitárok egyből elfelejti az ember a palm desert-i fűpusztítókat. A másik személyes kedvencem a lemez legfílingesebb, leglazább tétele, a Stone The Crow. Itt talán még a refrén sem zúz annyira, a két gitáros játéka pedig már szinte leírhatatlanul fílinges. A következő Pray For The Locust-ba is sikerült érzést csempészniük a new orleans-i arcoknak, nem is keveset. A lemez végére még két súlyosabb dalt iktattak be a srácok. A Swan Song sem finomkodik, ám a szinte himnusszá vált Bury Me In Smoke még rajta is túltesz. Ez a nóta egyszerűen hibátlan. Ólomsúlyú riffek, kellően húzós és zúzós dob, Phil pedig újra kitesz magáért.
A Nola simán odarakható bármelyik Crowbar, Eyehategod, Corrosion Of Conformity vagy akár Pantera album mellé. A srácok még két albumot készítettek, de egyik sem érte el a Nola színvonalát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése